Márciusban egészségügyi gondok a családban, rögtön azután gondok a magánéletben, és erre fel még most a munka is ment a levesbe. Kezdem a tököm tele lenni az egésszel. Valamilyen szinten a magam sorsa kovácsa vagyok, vannak dolgok amikről tehetek, de vannak amikről nagyon nem. Ezekkel a dolgokkal előbb-utóbb boldogulok valahogy. Viszont, van valami, amit nem tudok kezelni. Az, amikor a számomra fontos emberek is szarnak a fejemre. Értem én, mindenki éli a maga életét, meg itt van a nyár is, de azért ez sosem volt, hogy majdnem mindenki egyszerre szart volna a fejemre. Nagy tisztelet annak a pár kivételnek, akiket egy kezemen meg tudok számolni (és sajnos még marad is szabad ujjam).
Ne értsétek félre, nem várom el, hogy körülöttem forogjon a világ, mert aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok ilyen. Egyszerűen arról van szó, hogy a számomra fontos emberek elkezdtek gyakorlatilag ignorálni. És nem olyanok, akiknek nincs idejük, hanem olyanok, akiknek vagy mindig szokott lenni egy kis szabadidejük, vagy ha nem, akkor is találtak egy keveset, ha megkerestem őket. Most meg se kép, se hang, pedig én próbálkozom. Lehet, hogy velem van a gond, lehet, hogy megváltoztam valamiben, sőt, ez több mint valószínű, de ha gond van, akkor kellene valamiféle “feedback”, hogy tudjam, mit csesztem el, vagy mi az amin dolgoznom kellene. Valószínű, hogy kicsit más véleményen leszek (mikor nem vagyok?), de ezektől az emberektől akkor is elvárom, hogy mondják meg mi a gond, ha az kellemetlen nekik. Azért engedtem őket valamikor közel magamhoz, mert ha úgy volt, ők is “beszóltak”., és adtam a véleményükre. Most meg csak a nagy kussolás megy, én meg topogok és tipródom egy helyben.

Ha nem kapok hamarosan valamiféle visszajelzést, akkor a saját következtetéseim alapján változtatok a hozzáállásomon egyesek iránt, mert van az a pont, ahol nálam is kiborul a bili. Nem szeretném, hogy ez legyen, de egyre inkább ebbe az irányba vezetnek a dolgok, és már most csalódott vagyok ezért.

YouTube előnézeti kép

Comments Nincs hozzászólás »

Menjünk vissza az időben egy évet, egy olyan évet, amely néhány apróságtól eltekintve inkább rossz volt. Egy éve szeptemberben (illetve valamivel korábban) úgy döntöttek akkori munkaadómnál, hogy nem fogunk tovább együttműködni és utamra bocsájtanak. Nem ért a dolog meglepetésként, mert a hátam mögött már másfél hónappal korábban kerestek valakit a helyemre, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, hozzám is eljutott a munkaajánlat a akkori saját munkapozíciómra, és a ami a legviccesebb volt, nem is belső forrásból tudtam meg a dolgot, hanem teljesen kívülálló barátomtól kaptam a mailt, hogy hátha érdekel az állás. Mérges voltam, de egyben olyan abszurd is volt a helyzet, hogy röhöghetnékem volt.
Ez után egy rövid ideig tengődtem, éldegéltem, de kisebb-nagyobb bevételeim mindig vannak, a számláimat tudom fizetni. Az volt a terv, hogy ez amolyan átmeneti állapot lesz, pár hónapig, amiből sajnos kicsit több lett. Ha így utólag visszagondolok, majdhogynem elcseszett idő volt. Egyedüli előnye az volt, hogy elég sok volt a szabadidőm és ezért 27 évesen végre beiratkoztam autóiskolába. Gyakorlatilag ez volt a téli elfoglaltságom egészen február elejéig, amikor is megszereztem a jogosítványomat. Elsőre, minden gond nélkül. Ez lenne az első öröm. Ezen kívül elkezdtem rokiként támogatást is intézni magamnak, új autóhoz és június elején megvettem első autómat. Nem az álomautóm, az E38-as BMW, de az adott körülményekhez képest ez volt a legjobb megoldás, egy jobban felszerelt Fabia törzskönyvébe írták be a nevem. Magáról az autóról majd lehet, hogy lesz később egy külön poszt, de ez most lényegtelen. Ez lett az elmúlt évben a második konkrét (kicsit nagyobb) örömöm.
Közben májusban felkeresett egy cég, illetve, hogy pontos legyek, inkább így írom: “egy cég”. Kiszúrták valahol a neten az életrajzomat, magyarul beszélő embert kerestek, hogy Csehország és Szlovákia után Magyarországon is terjeszkedhessenek. Pár hónapon keresztül dolgoztam is nekik, de a sok külföldi út miatt az egész dolog visszafelé sült el. Amiért először érdekelt ez a munka, lett az oka annak, amiért elment az egésztől a kedvem. Egy idő után teli volt a tököm az utazással, volt olyan, hogy heti kétezer kilométer mentem és annak ellenére, hogy szeretek vezetni is, az egyre rosszabb eredmények után elvesztettem minden motivációmat. A bevételek nulla közeliek voltak, a kiadások magasak, az autómat amortizáltam, és egész heteket Csehországban voltam, ráadásul a magyarországi beindulás egyre jobban csak csúszott. Ráadásul egyedül, barátok nélkül, rosszabbnál rosszabb helyeken, esténként szar kis panziókban. Ehhez még a magyarországi munkabeindítás sem akart összejönni. Rájöttem, hogy szeretek csavarogni, de ragaszkodom mégis Pozsonyhoz. Ahogy a közmondás mondja: mindenütt jó, de legjobb otthon. Aztán lehet, hogy nem maga Pozsony volt az, ami hiányzott, hanem az emberek itthon. A haverok, a barátok, és egy különleges személy. A különleges személy az, akinek mindig a legjobban örültem, amikor Csehországból hazajöttem. Ez a pár ember a szűk kis környezetemben azok, akik az én harmadik és egyben legnagyobb örömöm voltak az elmúlt egy évben. Köszönöm.
Időközben eltelt az egy év, jelenleg itthon vagyok. Munkám nincs, a maszek melók sem mennek az elképzelésem szerint, és kezdenem kell valamit magammal. 27 éves elmúltam, ideje tovább lépni, kezdeni valamit az életemmel. Semmi meglátjuk, majd lesz valami, most már konkrét dolgokat kell tenni.
Szerencsére lett egy rendes motivációm, és nem akármilyen, illetve, hogy pontos legyek, nem akárki. Továbbá azt is tudom, hogy itthon akarok maradni. Mindig motoszkált a fejemben a gondolat, hogy elmenni külföldre dolgozni, jobb pénzért, egy picit jobb világba, mint Szlovakisztán, de most már azt is tudom, hogy egyedül nem bírnám ki. Ha ezt összeszorzom, majd deriválom, azt kapom eredménynek, hogy itthon kell új, stabil állás után néznem, rendes és egyben fix fizetéssel. Ezen felül megszüntetem a magánvállalkozói engedélyemet is. Ha egy kicsit is kitartó leszek, akkor ezekkel nem lesz gond. Ha ez minden összejön, akkor már “csak” a magánéletemmel kell kezdeni valamit, illetve azzal, hogy ne pusztán csak magánélet legyen. Hétfőn este Ctrl+Alt+Delete (Linuxosoknak: shutdown -r now).

Comments 1 hozzászólás »

Nyugi, nem fogok most senkit sem azzal fárasztani, hogy milyen újévi fogadalmam van, mert nincs, és azzal sem foglak titeket terhelni, hogy az elmúlt évben melyik volt a legolvasottabb blogbejegyzésem, mivel tavaly ezt a blogot eléggé hanyagoltam és szerintem az idén sem lesz ez másképp. Szóval a számkaraténak sincs semmi értelme.

Csak azért pofázok ide, hogy legközelebbi esetleges idetévedésem alkalmából juttassam saját magamnak eszembe, hogy mozdítsam meg a lusta seggemet, máskülönben 2012 is olyan szar lesz, mint 2011. Ennyi.

Comments Nincs hozzászólás »

Nemrég frissítettem az otthon gépemen a Skype-ot az aktuális, 5.3-as verzióra és arra jöttem rá, hogy gondok vannak vele, nem lehet elindítani, hibazüenettel bezáródik. Próbálgattam újratelepíteni, kikapcsolni az antivírust, és sok minden más trükköt is bevetettem és kezdtem is már lassan feladni a dolgot azzal, hogy újra fel kell telepítenem a teljes rendszert amely amúgy ezidáig gond nélkül működött. Erre a következtetésre azért is jutottam, mert a Skype 5.3-as verziója gond nélkül működik a szolgálati számítógépemen, amelyen Windows XP van telepítve.
De tegnap este eszembe jutott valami, mi hogyha a probléma onnan ered, hogy az azóta többszöri frissítésen átesett Skype továbbra is a tavaly februárban beállított kompatibilitás üzemmódban fut és az okozza a problémát. Ezt anno azért állítottam be, mert idegesített, hogy a Skype, mint alkalmazás nem volt eltüntethető a tálcáról Windows 7 alatt, és engem idegesített, hogy állandóan ott van, még hogyha nem is használom.

És igazam lett, amint kikapcsoltam a kompatibilitás üzemmódot, a Skype rögtön elindult és be is tudtam jelentkezni, csak éppen megint ott voltam, ahol 2010. februárjában, nem tudtam azt a szerencsétlen alkalmazást eltüntetni a tálcáról. Természetesen azonnal átnéztem a Skype összes beállítását, de úgy néz ki, hogy továbbra sem hajlandóak olyan opciót támogatni, hogy a Skype ne virítson egész nap a Windows 7 felhasználók tálcáján.

Ez után nem maradt más, elkezdtem a Skype öregebb verziói után kutatni és sorban próbálgatni őket, amíg végül az 5.1.0.112-es verzió az, amely hajlandó volt a kompatibilitás üzemmódos trükköt használva működni. Úgy néz ki, hogy most már ezt fog kellenem használnom, egészen addig amíg a Microsoftnál (nemrég megvették a Skype-ot nagyon sok dollárkáért) valakinek nem jön meg az esze, és lehetővé teszik az újabb verzióknál is a Windows Vista Service Pack 2 kompatibilitású üzemmódos trükk használatával eltüntetni az alkalmazást a tálcáról, vagy esetleg alapból lesz opció a beállítások között amivel ezt állítani lehetne. Azaz öreg Skype mindörökre, avagy lassacskán migrálunk Google Talk-ra…

Az 5.1.0.112-es verziót, itt, vagy itt lehet letölteni.

Comments 2 hozzászólás »

Hosszú évek után ma valamiért késztetést éreztem, hogy rendet rakjak abban a fiókomban amelyben az úgymond számítógépes cuccaimat tartom. Ez alatt természetesen nem CD és DVD hegyeket kell elképzelni, az másik két fiók tartalma. Szóval nekiláttam a HW fiók tartalmának átnézésére, amelyben 2002 óta talán csak egyszer rakodtam össze, de akkor is csak csak elrendeztem benne a dolgokat, amúgy minden benne maradt. Azóta eltelt majdnem egy évtized és be kell látnom, hogy a rendszeresen félrerakott alkatrészeket és komponenseket soha az életben nem fogom felhasználni. Kipakoltam mindent aminek némi értékel lehet, így kerültek fel egy hirdetési protálra 97-ból SIMM memóriák, Voodoo 2 grafikus akceletátor (amit eBay-en majdnem 70 dollárért vesztegetnek) és az öreg 700MHz-es processzor az első modern számítógépemből. Értékük nincs már, de vannak emberek, akiknek jól jöhet mondjuk routerbe, vagy más cuccba. Teljesen mindegy mire, úgy néz, ki, hogy van ilyen kacatok után kereslet, amit megerősített az is, hogy sikerült nemrégiben elpasszolnom az amúgy teljesen működőképes IDE csatlakozós DVD írómat. Az is fogta itthon a port már lassan egy éve, mert lecseréltem szegénykémet egy SATA csatlakozós modellre fekete előlappal. És láss csodát, valaki a város túlsó végéből képes volt elautózni érte, még akkor is, hogyha az ár + benzinköltség majdnem egyelő volt egy új DVD író nagyraktári árával. Az emberek egyszrűen pár euró megspórolása miatt is képesek használt cuccot venni, miközben még időt is szánnak eme régi cuccok hajszolására. Ám legyen, megpróbálok így túladni minél több dolgon, még ha csak 3 eurót is kapok érte. Sok 3, 5 és 10 eurós dologból a végén összejön már egy értelmes összeg és legalább nem lesz az a kellemetlen érzésem, hogy kidobtam valamit, ami amúgy teljesen jó és használható, csak éppen nekem már nincs rá szükségem.

Ami viszont nagyobb “gondot” okoz azok a kábelek és különböző más alkatrészek kellékei, de főleg a kábelek. Használatlan USB kábelből találtam kilencet és tuti, hogy még van pár darab egy másik fiókban, illetve még anyámnál is biztosan akadnak. Jó dolog, ha veszünk valami új berendezést és van hozzá kábel és minden amire szükség lehet hozzá, de elképesztő, hogy pár év alatt mennyi felesleges és kihasználatlan kábel halmozódik fel. Hasonló a helyzet a mobiltelefonok töltőivel, van itthon kettő Sony Ericcson-ra, négy darab Siemensekre. Kár, hogy Siemens telefonok már nem léteznek, illetve nálam még igen, de csak elektronikus szemét formájában.
Szerencsére a töltők problémája 1-2 éven belül úgy néz ki, hogy rendeződik, a világ legnagyobb gyártói megegyeztek, hogy közös (USB) csatlakozót fognak gyártani, ami lehetővé teszi közös töltő használatát, így nem lesz az, hogy egy négyfős családban öt év alatt akár 15 különböző mobiltelefontöltő is felhalmozódik. Legalábbis Európában. Természetesen csakis akkor, ha ezentúl a telefonok töltő nélkül lesznek árulva, de úgy néz ki, hogy ez a terv. Nem vagyok egy ökomókus, de európai viszonylatban ez óriási szemetelés és környezeti teher is később.

Sajnos nálam hasonló a helyzet a többi kellékkel is. 230V-os tápkábelből is van legalább egy féltucat, ethernetes hálózatiból legalább egy tucatnyi, ezen kívül akadnak itthon különböző videókábelek amelyeket monitorokhoz, és grafikus kártyákhoz kaptam, és van köztük olyan is, hogy azt sem tudom milyen normához van, pedig ilyen IT-s dolgokban elég jártas vagyok. Fő, hogy a gyártó adott az összesből, hogy a kedves vásárló boldog legyen, hogy meglegyen mindene és ne kelljen utólag megvennie. Értem én ezt, de talán az eladási modellen kellene változtatni. Ha TV-t, monitort, számítógépet, vagy nyomtatót veszek, akkor a tápkábel ne legyen a csomagolás része hanem legyen opció, akár az üzletben, akár egy internetes vásárláskor. Így csökkennének a gyártók költségei is, mert a kábelt nekik is meg kell venniük, csomagolniuk kell, szállítani, stb. és persze a végén ezt mi fizetjük meg. Én meg itthon kicsomagolom a terméket és a kábelt bevágom a fiókba, mert az előző berendezés kábele ott van még a falban. Hasonló a helyzet az USB-vel, ethernet kábelekkel, majd VGA/DVI/HDMI/DP kábelekkel és még sorolhatnám. Kicsit redukálni kéne a típusok számát és a fenti eladási modell szépen működhetne. Végre nem volna közel négy tucatnyi kábel a fiókjaimban.

Comments Nincs hozzászólás »

Eszem megáll. Ezeknek teljesen elment az eszük, ezek a szerencsétlenek a Nikonnál éppen most dobnak piacra egy 36x zoomal rendelkező fényképezőgépet, a Nikon Coolpix P500-at. Ismétlem, 36x zoomról van szó, és megjegyzem, hogy nem digitálisról, hanem optikairól! A digitális ezt még megtoldja következő 4x szorzóval. Előbbi már kezd a fényképezőgépekről lassan, de biztosan eltűnni, erre fel itt van ez.
Hogy legyek konkrét, leírom, hogy egy kis kompakt fényképezőgépről van szó, az egyik legkisebb létező méretű érzékelőt szerelik bele (1/2,3″). Értem én, így lehetett csak ilyen barombeteg zoomot kihozni belőle. Aki kicsit jártas a fényképezőgépek területén, tudja, hogy van egy íratlan szabály. Azonos felbontású és azonos technológiával készült érzékelők közül az generál több képzajt, amelyen nagyobb az egyes fotocellák sűrűsége, magyarul: az amelyik érzékelő fizikailag a kisebb. Ennek a fényképezőgépnek a képfelbontása pontosan 12 megapixel, hasonlóan mint az én Nikon D700-amnak. Ez az adat ma már nem számít kiemelkedően magasnak, de kompakt fényképezőgépeknél így is jóval több mint ami egészséges volna.

Nikon Coolpix P500

 

Kicsit extrém lesz, de összehasonlítom konkrét számokkal és az én D700-asommal. A Coolpix P500 érzékelőjének mérete 6,18 x 4,55mm, azaz kis kerekítéssel 0,28cm². A D700 érzékelője 36 x 23,9mm, azaz kb. 8,6cm². Gyakorlatilag a D700 érzékelője megközelítőleg ugyanakkora felbontás mellett több mint 30x (!!!) nagyobb. Ez óriási különbség, ez a fényképezőgép normális körülmények között sem lehet képzaj nélkül és nem még 3200-as ISO-t használva. Ez teljesen elmebeteg, ettől már csak a mobilok 10 és több megapixeles érzékelői durvábbak, de ott legalább az emberek többsége tisztában van vele, hogy a mobiltelefonokban a fényképező csak amolyan toldalék és nem várnak el tőle csodákat.

 

1/2,3" érzékelő és FF/FX érzékelő méretEzen a képen látszik, hogy körülbelül mekkora a különbség a Nikon D700 és a Coolpix P500-as érzékelője között. A sárga felület a Nikon D700 érzékelőjének mérete, a Coolpix P500-as érzékelője pedig a zöld terület. Mindemellett mindkettő egyformán 12 megapixeles.

És akkor most térjünk rá a lényegre, a 36x zoomra. Rögtön az elején leírom, a zoom szorzó mint adat kb. annyit jelent, mint autóknál a tengelytáv. Lehet sejteni belőle az autó méretét, de semmi több.

Miért is van ez? Megpróbálom elmagyarázni. A zoom az gyakorlatilag a fényképzőgép optikájának a legnagyobb és legkisebb gyújtótávolságának hányadosa, magyarul, a legjobb ráközelítés osztva legkisebb közelítés és kapunk valamilyen számot. A gyújtótávolságot milliméterben szokás megadni, és szokás mellette feltüntetni, hogy mekkora kéne hogy legyen az adott optika gyújtótávolsága ha 35mm-es filmes fényképezőgépen volna használva ekvivalens optika. 35mm EQ, vagy hasonló rövidítés alatt lehet ezt az adatot leggyakrabban megtalálni és az a szokás, hogy az összes optika valódi gyújtótávolságát átszámoljuk erre az értékre. Ez segít az összehasonlításban és ebből tudja a legtöbb fotós, hogy kb. mennyire képes az adott optika nagy látószögű fotókat készíteni, vagy esetleg ráközelíteni valamire, annak ellenére, hogy a fényképezőgépek érzékelőinek mérete lehet akár 30x is kisebb.
Most én is ezt az adatot fogom használni. Az általam célkeresztbe vett  P500-as esetében ez az érték átszámolva 22,5-810mm tartományba esik. Ha elosztjátok a nagyobb számot a kisebbel, pont kijön a 36-os szorzó.

Itt jön a fényképezőgép és eme optika következő óriási hátránya. Egyszerre kell az optikát optimalizálni arra, hogy nagylátószögű képeket lehessen vele készíteni (22,5mm, ami egy nagyon tisztességes értéknek számít) és ugyanakkor brutálisan kis látószögeket is tudnia kell. Akinek még rémlik valami a középiskolás fizikaórákról, az tudja, hogy a fény más-más anyagoknál és különböző beesési szögeknél mindig más szögben törik. És akkor talán már a laikusoknak is világos, hogy lesz a bökkenő. Nagy és kis gyújtótávolság esetében a fény beesési szögében óriási különbségek lesznek, ami természetesen azzal jár, hogy a fény különböző színtartományai szétcsúsznak és ilyenkor keletkezik például az úgynevezett kromatikus aberráció (CA), amely abban nyilvánul meg, hogy a fotón az erősen kontrasztos élek mentén kékes-lilás szín keletkezik. Ezt még méretben sokkal nagyobb érzékelőkre (ahol sokkal kevesebb pont jut egy tizedmilliméterre) tervezett objektíveknél is képes 1-2 pixel  széles CA-t okozni extrémebb esetekben, miközben ezek általában 2-3x zoommal rendelkeznek csak, azaz sokkal jobban vannak optimalizálva. Ráadásul méretüknél fogva a kis gyártási pontatlanság is hamarabb elveszik náluk, nem beszélve arról, hogy ezeket áruk és célközönségük miatt is azért sokkal precízebben rakják össze. Ezzel ellentétbe most itt lesz a valószínűleg Kínában, vagy jobbik esetben Tajvanban gyártott fényképezőgép pár száz euróért olyan paraméterekkel (papíron), hogy talán még a Hubble teleszkóp is elszégyenli magát.

 

Canon EF 800mm & 1200mm

Elöl a Canon EF 800mm/F5.6 objektív, háttérben az 1200mm-es bátyó

Még hogy legyen elképzelésetek, a 810mm az már olyan gyújtótávolság, hogy olyan optikát még paparazzók sem minden nap használnak. Sporteseményeken általában a 600mm-es teleobjektívek a legnagyobbak amiket látni lehet, de azokból is csak párat. Az tévében látható teleobjektívek többsége ott is 400-500mm környékén mozog és ezek az optikák is sok ezer euróba kerülnek. Természetesen léteznek nagyobbak is, pl. a Canon gyárt külön 800, vagy külön megrendelésre 1200-as objektívet. Utóbbiból állítólag csak kb. 20 darab létezik, de ezzel az extrémmel ne foglalkozzunk, egy limuzint vagy kisebb házat lehet venni az árából. Ezzel ellentétben az előbbi 800mm gyújtótávolság már nem olyan ritkaság sport, vagy természetfotósoknál, viszont rajtuk kívül nem sok mindenki használja őket. Az egyik ok az áruk, de ez a kisebbik gond. Ekkora gyújtótávolság használata azt jelenti, hogy messziről fotózunk (sport, és főleg természetfotókat), mégis közeli képet akarunk. Legyen ez a távolság mondjuk 700 méter, de ez gyakran sokkal több. A fotósnak nem az a legnagyobb gondja, hogy rálátást szerezzen, hanem az, hogy mikét tudja kiküszöbölni a légkörben levő port, páratartalmat, fényelverődéseket, déli bábot, stb. Ekkora távolságoknál ezek a tényezők mind erősen rontják a képminőséget, mind gondot okoznak a fotósnak, aki eleve állványról, lesből, profi, több tízezer eurót érő és tizenvalahány kilós felszereléssel fotóz és még így sem garantált a jó kép.
Következő hátrány az, hogy 810mm-es gyújtótávolságot megtartani kézből csak 1/800s idővel lehet, de ilyen kis gépnél inkább  1/1000s vagy rövidebb ajánlott. A rövidebb viszont nem lehet sokkal rövidebb, legfeljebb 1/1500s másodperc, kevesebbet nem tud ez a szerencsétlen gép. Mondjuk erre csak extrém esetekben van szükség, de időnként a legtöbb halandó azért elszokott jutni a hegyekbe ahol minden fehér és ott is van néha egy erősen napsütéses nap és akkor még ez is gondot okoz, mert egyszerűen kiégnek a képek még F8-as blendén is.
Ahhoz, hogy egy ilyen fényerejű (F5,7 – nem egy jó érték, de normális ilyen tartományban) objektív mellett ilyen záridőket tudjunk használni kell egy fontos dolog, sok fény. Egy kocsit borús napon ez már rögtön nincs meg, azaz a nagy zoomot nem nagyon használhatjuk. Igaz, fog valamit segíteni a képstabilizáció, de így is valószínűleg kénytelenek leszünk emelni az ISO értéket ami természetesen még több képzajjal jár ezen az amúgy sem ideális paraméterekkel rendelkező képérzékelőn. Szóval a képstabilizációt leszámítva minden ellenünk játszik.

Ezek alapján a többségnek világos, hogy lesznek olyan helyzetek, amikor az adott paraméterek mellett probléma lesz a fotózás és egyszerűen kompromisszumokra lesz szükség. Egy gyakorlott fotós tudja, hogy ilyenkor mit kell tenni, mely beállítást/paramétert kell feláldozni egy jobb képért. Viszont ez csak gyakorlott fotósra igaz akinek általában komoly felszerelése is van. A Nikon Coolpix P500 fél kiló alatti súllyal, kis méreteivel, olyan paraméterekkel (ISO3200, 12 megapixel), amelyek 3-4 éve csúcsnak számítottak a komolyabb tükörreflexes fényképezőgépeknél is, és kevesebb mint 400 eurós árával nem a profikat célozta meg, hanem az amatőröket, akiknek az eladó majd elmagyarázza, hogy a 36x zoom most éppen a király és azt kell most venni. Azokról az emberekről van szó, akik csak zoomolni tudnak és teljesen automata üzemmódban fognak kattogni, és aztán nem fogják érteni, hogy utána a képek mért életlenek, miért vannak elmosódva, miért olyan “zavarosak”, miért sötétek, és folytathatnám még. Miért jó egy gyárnak ha a vevők egy része elégedetlen lesz a termékkel és talán soha az életben nem akar majd ezért Nikont venni? Én nem értem mi az értelme ennek. Semmi kifogásom a fejlesztések ellen, így halad előre a világ, de legyen valami értelme, legyen használható. A 810 milliméteres gyújtótávolság kézből nem az!

U.i.: Egy autós analógia a végére: 400km/h végsebesség, 3 literes fogyasztás, 1500 literes csomagtartó és mindez egy 3,5 méteres kisautóban, hogy könnyen lehessen vele parkolni. Miért hisszük ezt el?

Comments 11 hozzászólás »

Evangeline, aliasz Dzsesszika írt ma egy kacifántosat. Amint elkezdte elemezni a férfi és női agy működését, azonnal ez a nemrégiben látott videó jutott az eszembe. Gondolom sokan ismeritek, de ez a videó elsősorban azoknak szól, akik nem ismerik. 🙂

YouTube előnézeti kép

U.i.: Mellnagyobbítást vállalok kézrátétellel, pénzvisszafizetési garanciával.

Comments 1 hozzászólás »

Két hete péntek éjszaka hullott néhány centiméter friss hó, majd utána fagyos, de szerencsére kellemesen szélcsendes és egyben napsütéses szombat következett. A lakótelepen a fák fehérek voltak a rájuk fagyott hótól, nem tudtam ellenállni egy kis erdőjárásnak és természetfotózásnak a Pozsony környéki “hegyekben”, Vaskutacskán.

Vaskutacska, Pozsony

Vaskutacska, Pozsony

Még néhány téli kép ebben a galériában.

Comments Nincs hozzászólás »

Utóbbi időben kicsit hanyagolom ezt a blogot (és sok minden mást is sajnos). Úgy döntöttem, hogy ki fogok ide is tenni néhányat azon képek közül amelyeket amúgy Facebookos galériámban szoktam publikálni. Itt most konkrétan nem is a fotó az érdekes, hanem a film amelyre fotóztam, mint ahogyan az a címből is világos, Ilford Delta 3200 Professional tekercsre lőttem. Ez a magas érzékenység  természetesen azzal jár, hogy a kép nagyon szemcsés. Valakinek ez nagyon bejön, valakinek kevésbé. Én inkább az utóbbi kategóriába sorolom magam. A fotón Török Ádám, 2009. februárjában Deja Vu klubesten Pozsonyban.

Török Ádám

Török Ádám

További képek ugyanerről a filmtekercsről itt és itt láthatóak.

Comments Nincs hozzászólás »

Régen nem voltam egy évben ennyi helyen. Illetve nem is voltam sok helyen, de soha sem jött összes, hogy pár hónapon belül jártam volna Prágában, Brünnben és Budapesten is. Előbbi kettő magyar bulik látogatásával egybekötött kiruccanás volt és ami Prágát illeti, már amolyan rutin is, viszont Budapestre tényleg ritkán járok és már nem is emlékszem, hogy mikor voltam ott utoljára.

Nem is terveztem, hogy idén még elmegyek, de aztán a Facebookon találtam infót arról, hogy a Barabás Lőrinc Eklektric zenekar határozatlan időre (remélem nem sokáig) szünetel és még lesz három koncertjük, ezek közül az egyik Budapesten az A38-as hajón. Fene beléjük, erre el kell mennem. BLE-t is szeretem, az A38-ra is régen el akartam menni, Budapesten is már régen jártam, hát megyek. Sajnos népek nem jöttek velem, így viszont nem volt gond egy kis rokonlátogatás sem és végre láthattam Igor unokatestvérem kisfiát is, aki már több mint egy éves – nemsokára már járni fog. Zabálnivaló kis kölök! 🙂

Igor a háttárben

Megtetszett neki az objektívem :)

A38

Artemovszk 38

Később megjött Igor öccse, Iván is. Igen, ő is Iván. Vele voltam megegyezve, hogy megyünk Barabás Lőrinc Eklektricre, nehogy már magam menjek. Élete első rendes élő koncertje. 🙂 Az A38-hoz este 10 után érkeztünk 9 helyett, és ami még rosszabb volt, a bejáratnál kiderült, hogy nincsenek jegyek. Erre nem számítottam, mert a weben nem írtak semmi olyat, hogy már nem lehet őket kapni. Próbáltam elmagyarázni a biztonságiaknak, hogy egészen Pozsonyból érkeztem erre a koncertre és én nagyon szeretnék jegyet venni, nehogy már feleslegesen utaztam 200 kilométert, de hát ők nem akkor sem engedhettek be jegy nélkül. Erre odaszólt hozzám egy srác aki kint dohányzott, kérdezte, hogy tényleg Pozsonyból jöttem-e, esetleg mutassak igazolványt. Mondom igen, megmutattam a személyimet. Mint kiderült, valamiféle szervező, jegyeladó, vagy afféle volt – nem tudom pontosan. Bevitt minket és eladott nekünk két jegyet, köszönjük szépen. Ruhatár, gyors terepszemle, bárpultnál rendel és már kezdett is a BLE. A Bin-Jip zenekart sajnos lekéstük, pedig rájuk is kíváncsi voltam.

Barabás Lőrinc
Fábián Julianna (Barabás Lőrinc Eklektric)

Második szám alatt sikerült teljesen előre mennem, csináltam sok fotót is (látszik a lenti videón is 😀 ).

YouTube előnézeti kép

Nagyon jó koncert volt, nagyon élveztem, ráadásul a hangosítás is nagyon ott volt. Nem véletlenül felkapott hely az A38.

Ezután megint bárpult látogatása néhányszor, ismerkedés pár emberkével és egy lánnyal, aki amikor lefényképezett minket Ivánal, alulexponált képnél rögtön akarta állítani a záridőt, hogy jobb legyen a kép. Ritka, az ilyen, mint a fehér holló, néztem mint a moziban.

Iván a négyzeten

Iván és Iván

Köszönöm az élményt, remélem nem utoljára voltam ott és nem utoljára szólt élőben a Barabás Lőrinc Eklektric.

Hajnali 1 óra környékén összeszedtük a cuccunkat, megvettem még gyorsan a Barabás Lőrinc Eklektric zenekar Trick című 2009-es CD-jét, ami idáig nem volt meg, csak a netről letöltve és irány a pesti éjszakai élet. Végülis a Morrison’s 2-ben kötöttünk ki, ami egy teljes bérház udvarostul pincéstül szórakozóhellyé alakítva. Érdekes hely és végül a pincében kötöttünk ki, ott volt elég pörgős az élet. Végül valamiképpen leragadtunk a bárpult sarkánál táncoló csajoknál. Azokkal is jó buli volt egészen zárásig, majd irány haza, de útközben még megálltunk kajálás ürügyén gyrosra. Az volt csak a baj, hogy addig válogattunk, hogy bezártak az orrunk előtt, illetve a kasszát zárták be. Mi még bent ültünk kb. fél órát, Iván meg pont ott találkozott két haverjával és azokkal dumált, hát odaültem még két  helyes kislányhoz ismerkedni kicsit. Valamiért szimpatikusabb volt az ő asztaluk, mint a srácoké. Név és telefonszám megvan, de nem osztogatom, legfeljebb rokonoknak. 🙂
Ezután már csak tényleg irány Ivánhoz lakásba, ahol a bekapcsolt fűtés ellenére olyan hideg volt, hogy rendszeresen arra ébredtem, hogy fázok, majd délután irány a Népliget villamossal és metróval. Azért BKV-val, mert Iván olasz verdája úgy döntött, hogy ő -1°C-ban nem fog bestartolni. Egy akkucserének itt volna az ideje, de így legalább volt Kontroll feelinges élményem. Tudjátok, koszos aluljáró, csövesek, buta jegyellenőrök a millió éves metrókocsiban, ahol olyan gyenge világítás és nyomasztó hangulat volt, mint hogyha éppen tehervagonban szállítanának Novoszibirszkbe gulágba. Éppen csak annyi volt a különbség, hogy bemondták a megállókat.
És sajnos egész Budapestnek is kicsit ilyen a hangulata. Ez volt például az első, amikor leszálltam a buszról érkezésemkor és Igorra vártam. Az aluljáróban úgy vannak letelepdve a csövesek, mint hogyha ott laknának, többen egymás mellett fekszenek és közben ott az “kellemes” húgyszag is. Aztán legyen az embernek gusztusa Fornettire. Nem irigylem azokat a “szerencséseket”, akik ott dolgoznak lent egész nap abban a bűzben.
Nem akarom azt mondani, hogy Pozsonyban nincs ilyen, mert van, de azért ennyire nem tűrik meg a csöveseket nyilvános helyeken és ekkora számban. Nem akarom tudni, hogy mennyien lehettek ebben a hidegben a Keleti pályaudvar oldalsó bejáratnál, ahol pár éve majdnem lehidaltam a látványtól. Ezen a koszos város imázson kellene Budapestnek javítania.
Ezt leszámítva viszont nagyon jól éreztem magam, azt hiszem a rendszeres prágai kiruccanások mellett beiktatom Budapestet is a naptáramba. 🙂

U.i.: Lesz több kép is, de kicsit később.

Comments 3 hozzászólás »