Márciusban egészségügyi gondok a családban, rögtön azután gondok a magánéletben, és erre fel még most a munka is ment a levesbe. Kezdem a tököm tele lenni az egésszel. Valamilyen szinten a magam sorsa kovácsa vagyok, vannak dolgok amikről tehetek, de vannak amikről nagyon nem. Ezekkel a dolgokkal előbb-utóbb boldogulok valahogy. Viszont, van valami, amit nem tudok kezelni. Az, amikor a számomra fontos emberek is szarnak a fejemre. Értem én, mindenki éli a maga életét, meg itt van a nyár is, de azért ez sosem volt, hogy majdnem mindenki egyszerre szart volna a fejemre. Nagy tisztelet annak a pár kivételnek, akiket egy kezemen meg tudok számolni (és sajnos még marad is szabad ujjam).
Ne értsétek félre, nem várom el, hogy körülöttem forogjon a világ, mert aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok ilyen. Egyszerűen arról van szó, hogy a számomra fontos emberek elkezdtek gyakorlatilag ignorálni. És nem olyanok, akiknek nincs idejük, hanem olyanok, akiknek vagy mindig szokott lenni egy kis szabadidejük, vagy ha nem, akkor is találtak egy keveset, ha megkerestem őket. Most meg se kép, se hang, pedig én próbálkozom. Lehet, hogy velem van a gond, lehet, hogy megváltoztam valamiben, sőt, ez több mint valószínű, de ha gond van, akkor kellene valamiféle “feedback”, hogy tudjam, mit csesztem el, vagy mi az amin dolgoznom kellene. Valószínű, hogy kicsit más véleményen leszek (mikor nem vagyok?), de ezektől az emberektől akkor is elvárom, hogy mondják meg mi a gond, ha az kellemetlen nekik. Azért engedtem őket valamikor közel magamhoz, mert ha úgy volt, ők is “beszóltak”., és adtam a véleményükre. Most meg csak a nagy kussolás megy, én meg topogok és tipródom egy helyben.

Ha nem kapok hamarosan valamiféle visszajelzést, akkor a saját következtetéseim alapján változtatok a hozzáállásomon egyesek iránt, mert van az a pont, ahol nálam is kiborul a bili. Nem szeretném, hogy ez legyen, de egyre inkább ebbe az irányba vezetnek a dolgok, és már most csalódott vagyok ezért.